Oldalak

2010. szeptember 27., hétfő

Szárazföldre merészkedő halak

Mászóhalfélék (Anabantidae) (kb. 40 faj)

A kúszógébek nincsenek egyedül azzal a képességgel, hogy kedvük szerint mászkáljanak a vízpartokon. Sőt nagyon sok más halfaj akár hosszabb szárazföldi sétákat is képes megtenni!
Lássuk hát őket, egy kis tudományos, majd anekdotás köntösben!


Különleges képességük, hogy kopoltyúüregükből kiinduló labirintszervük segítségével hosszú időn keresztül képesek életben maradni a szárazföldön. A kiszáradt víztereket elhagyva, erős mellúszóik segítségével mászva képesek újakba eljutni.
Ázsiában él egy hal, a malájok csak „undi colli”- ként emlegetik, vagyis a „hal, amely felmászik a pálmafákra”. Egyszer egy ilyen hal fél óra alatt 100 métert tett meg, szántóföldön, néhány gyepen, köves úton, és gyümölcsöskerten át, ahol gilisztákból falatozott, majd a közeli tóba vetette magát!
Kopoltyúzsákos törpeharcsafélék ( Clariidae) (kb. 100 faj)

A kétoldali kopoltyúüregből kiinduló labirintusszervek, illetve terjedelmes zsákok kisegítő, járulékos légzőszervként funkcionálnak. Képesek olyan vizekben is életben maradni, amelyben más halak az oxigénhiány miatt már elpusztulnak. Afrika, és Ázsia édesvizeiben élnek.
Az ázsiai zacskósharcsa (Clarias barachus) 55 cm-re is megnövő faj. Erős mellúszóit használva képes a vizet elhagyva a szárazon mozogni, új vízteret felkeresni.
Egyszer a floridai szabadtéri akváriumból kiszökött néhány példány, és a helyi lakosság legnagyobb megdöbbenésére a fűben mászkáltak, és az egyik még egy békát is bekapott a séta közben!
Kongóban naplementekor néhol tömegesen lepik el a vízpartokat, és kis állatokra, rovarokra, békákra vadásznak az iszapban. Ilyenkor igen könnyű prédát jelentenek a leopárdoknak, és más ragadozóknak.
Nézzük mit ír róluk Brehm, Alfred Edmund „Az állatok világa” című remek életművében:
Az angolnaharcsa (Clarias anguillaris C. V.)
A kúszóhal/mászóhal (Anabas scandens C. V.)

2010. szeptember 24., péntek

Skarlátarcú majom vagy Uakari (Cacajao calvus)

Szép napot mindenkinek!
Mai állatunk a piros arc mögött megbúvó uakari, vagy másnéven skarlátarcú majom. Mikor keresgéltem róla információkat, rábukkantam erre az elég kimerítő írásra, és nem átallottam most ezt teljes egészében bemásolni ide Nektek. Ebből megtudhatjuk mennyire különleges állatról is van szó, és hogy méltán foglalja el ő is helyét blogunk egyik kiálló ágán :)...
(A cikk a geo.hu-ról származik)
egy videó Őkelméről:
http://www.youtube.com/watch?v=U109SFtGFz4
"Egy pillanatra egy fej sziluettje tűnik fel a pálma tövében elterülő tócsa zavaros vízében. Christoph Knogge főemlőskutató és asszisztense már napok óta térdig gázol az ingoványban. Tekintetükkel rendszerint a fák lombkoronáját fürkészik, kutatási témájuk után kutatva. Knogge és Nestor Aspajoinazon azon törik magukat, hogy felfedezzék, hol fognak először felbukkanni. Arra a jó hét méteres óriáskígyóra figyeljenek, amelyik beásta magát az iszapba, vagy inkább a pálmalegyezőket kutassák a tekintetükkel? A latyakba teljesen alámerült, elszáradt pálmalegyezőkkel fedett anakonda szemmel láthatóan más zsákmányra várakozik, nem az emberre.

Az akár 30 méteresre megnövő aguaje pálmák (Maurititia felxuosa) egyike alatt időző kígyónak csak várnia kell. A pálmák piros, pikkelyes, földre hulló csonthéjas termése, amelynek összsúlya akár a 200 kilogrammot is elérheti, odavonzza a környék rágcsálóit, és patás állatait.
A kutatók tovább keresik „majmaikat”. Egy különös vihogás hatol át a lombok közül. Kisvártatva ragyogó piros fejű lények tűnnek fel a levelek között, néhányuk vastag dudort visel kopasz homlokukon. A szőrtelen arcuk sovány, összezsugorodott emberfejekhez hasonlítanak.
Megannyi színes, groteszk halálfej. A lipcsei természetkutató Helmholtz Zentrumból érkezett Christoph Knogge ismeretei szerint azonban ezek a ragyogó, narancsszínű fejszőrzettel ellátott élőlények makkegészségesek. Christoph Knogge bizonyára a Föld legkülönlegesebb majomfajainak egyikének, a vörös uakarinak, a szociális életét kutatja a Lago Preto rezervátumban.
A tudomány ezt a különös, mintegy macska nagyságú, Cacajao calvus ucayalii nevű főemlősét a törpefarkú majmokhoz sorolja. A vörös uakarik csak egy igen kis területen fordulnak elő az Amazonas, a Rio Ucayali és a Rio Yavarí között, Peru és Brazília határán. Csak keveset tudunk róluk, többek között az sem ismeretes, hogy az uakari és a cacajao fogalmak egyáltalán mit is jelentenek. Mindkét kifejezés ugyanis indián népek olyan dialektusából származik, amelyek már rég eltűntek. Vajon ezek a nevek is a majmok extravagáns kinézetére utaltak, ahogy ez később sok más nyelv esetében megtörtént?
Brazíliában „macaco inglês”-nek, azaz „angol majomnak” nevezik őket, mert arcszínűk a korábbi idők excentrikus, gint fogyasztó kaucsukbáróira emlékeztethettek, vagy az első nyugati felfedezőkre, akiknek bőre a perzselő dél-amerikai napon azonnal leégett. A német nyelvben az uakarit „skarlátarcúnak” hívják. A spanyol misszionáriusok meg se kíséreltek egy kedvesebb elnevezést találni, hanem rögtön „csúnya majmoknak” nevezték el őket.
A vörös uakari szokatlan kinézete rejtély a főemlőskutatók számára. Néhány dél-amerikai majomfajnak, például a gyapjas majmoknak és a szálkás szőrű pókmajmoknak, kapaszkodófarkuk van, amit mászásnál „ötödik végtagként” használnak, és az erdő legfelső lombkoronaszintjében kiegészítő támasztékként szolgál.
A fákon élő vörös uakarinak miért van azonban csonknak tűnő farka? Miért visel ragyogó naracsvörös bundát, amivel kitűnik a növényzet zöld színe közül, és éppenséggel nem teszi az állatot az álcázás mesterévé? Miért van ilyen élénk színű arcuk?


A különös majmok kutatásának súlypontja az Amazonas egyik kevéssé benépesített területére, a „Lago Preto Conservation Concession” nevű védett területre helyeződik. Elterjedési területük nagy részén a vörös uakari már ritka, mivel az ember táplálékként vadászik rá, és mert élőhelyük az erdők irtásával egyre erőteljesebben csökken. Az illegális vadászok és favágók azonban csak ritkán keresik fel a távoli Lago Preto területét. Ez az oka, hogy itt jelenleg mintegy 500 „skarlátarcú” él, az ismert populációk egyik legnagyobbja. A védett területen a halálfejes makik mellett ők a leggyakoribbak a 13 itt előforduló majomfaj közül. A Lago Pretotól felfelé a folyás mentén élő matse indiánok körében a majmok iránt érzett undorból a majmokra nézve pozitív hatású babona alakult ki. Az indiánok rettegnek gyermekeik szépségéért. Úgy tartják ugyanis, hogy a csecsemő az uakarikhoz hasonló csúnya, vörös arccal jön a világra, ha a várandós asszony terhessége alatt egy majom húsából eszik. Így védelmezi álarcszerű arcuk a Föld ezen a területén élő legfurcsább majmát a nagy vadászattól.
Mialatt az uakarik elterjedési területük más részein nagy területeket keresztül-kasul bevándorolnak, addig a Lago Preto területén az egész életüket szinte egy alig 120 négyzetkilométeres rezervátumban töltik el. Ez a Kent Egyetemen dolgozó Mark Bowler főemlőskutató vizsgálatainak egyik eredménye. Bowler három éven keresztül gyűjtött ökológiai adatokat a szabadon élő uakarikról. A vizsgált területen három kellően egymáshoz közel fekvő erdőtípusban a majmok minden évszakban hozzájutottak az általuk kedvelt táplálékokhoz. A száraz- és az esős időszak közötti átmeneti időben a majmok a dimbes-dombos Terra-Firma felföldet keresték fel táplálék után kutatva. A Rio Javarí 4-6 hónapig olyan mértékben árasztja el vízével az ártéri erdőket, hogy a fák több méteres vízben állnak. Ezek a fák az esős időszakban érlelnek a majmok számára ehető gyümölcsöket. A száraz időszakban pedig az aguaje pálmamocsarak biztosítják a legfontosabb táplálékforrást a vörös uakariknak. Richard Bodmer főemlőskutató, aki 1990 óta rendszeresen felkeresi a Lago Pretót úgy véli, hogy a „skarlátarcúak” narancsos szőrzete a piros színű pálmagyümölcsökkel van összefüggésben.
A nyitott pálmamocsarakban az uakarik sokkal védtelenebbek, mint az ártéri- vagy a magas területeken elterülő erdők sűrű lombkoronájában. Ha egy-egy gyümölcs megszerzése érdekében fejjel lefelé lógnak a nagy termésfürtök között, a pálmalegyezők alig nyújtanak számukra fedezéket. A levegőből támadó legveszélyesebb ellenségük a hárpia (Harpia harpyja). Ezt a nagy, masszív felépítésű ragadozó madárfajt a majmok könnyedén felfedezik a levegőben. Ennek ellenére a hárpiák fürge manővereiknek köszönhetően sikeresen ragadják el áldozataikat a koronaszintből. Bodmer véleménye szerint azonban a majmok szőrzetének és a gyümölcsök színének köszönhetően egy vörös uakarit az aguaje gyümölcsfürtjén lógva csak nehezen lehet felfedezni. A vörös majmok közeli rokonánál, a fehér uakarival szemben a pálmáknak nincs ilyen nagy jelentősége, mivel ezen az elterjedési területen nem túl sűrűn bukkannak fel. Ezért számukra a vörös szőrzet nem járna előnnyel.
Bodmer szerint a vörös uakarik csonka farka is a hárpiák elleni stratégia része. A hárpiák támadáskor rendszerint zsákmányuk legérzékenyebb testrészét ragadják meg, azaz a fejüket. Amikor azonban az uakari egy ágon fejjel lefelé lóg, és a szőrzete bikaszerű koponyájára és csonka farkára hullik, csak nehezen ismerhető fel, hogy melyik testrész tartozik az állat elejéhez, és melyik hátuljához.
„Aki már látott vörös uakarit egy aguaje gyümölcsfürtjén, annak rögtön érthetővé válik, mire gondolt Bodmer” – véli Christoph Knogge. Kollégája, Mark Bowler azonban nincs meggyőződve Bodmer elméletének helyessége felől. Véleménye szerint az uakarik vörös színe sokkal élénkebb lehet, mint a pálma gyümölcse, és ez nem maradhat rejtve a hárpia éles, ragadozó pillantása elől.
Valami mozog a fák között. Ágak hullnak le, pálmagyümölcsök koppannak a földön. Ismét felhangzik az a jellegzetes vihogás, amivel a majmok egymással közlik tartózkodási helyüket és kedélyállapotukat. Amikor a közelben egy másik csapat uakari bukkan fel a vihogás fokozódik.
Knogge régi ismerősöket pillant meg. Az egyik majom például „beszakadt füllel”, egy másik pedig „csüngő szemmel” tűnik fel. A kutató számára az ilyen részletek megjegyzése nagyon fontos a majmok szociális életének feltérképezéséhez. Mivel a majmok húsz, harminc, olykor negyven méterrel a föld felett a fák tetején tartózkodnak, ez egyáltalán nem egyszerű feladat. A kutató ezért tízpercenként mindig egy másik állatra összpontosítja figyelmét, és feljegyzést készít arról, melyik állat kerül legközelebb sorra. Többek között olyan kérdésekre keres választ, hogy a hím állat inkább a saját neme körében tölt el több időt, s ugyanígy ez a kérdés a nőstények esetében is. Vagy a két nem vegyes csapatokat alkotnak? Az uakarik állandó hordákban vándorolnak, vagy a csapatok tagjai állandóan cserélődnek egymással? A „legközelebbi szomszéd” elemzése alapján Knogge betekintést nyer a faj csoportstruktúrájába.


A mai napon a megfigyelések középpontjában egy domináns, vastag homlokdudorú uakari hím áll. Kizárólag fiatal uakari hímekből álló csapat érkezik. A primatológiai szakzsargonban „agglegényeknek” hívják őket. Az izgatott, idősebb uakarik a fiatal hímek csoportja és a nőstényekből, kölykökből álló háremük közé állnak

2010. szeptember 23., csütörtök

A quetzal (ejtsd: „kecál”) vagy kvézál(Pharomachrus mocinno)

Szép napot mindenkinek!
És valóban ma nagyon szépen is süt a napocska. A mai választott állatunk, valamilyen úton módon kötődik Greg-szerkesztőtársam nevéhez, hiszen Neki már volt szerencséje felfedezni kicsit Guetamalát. A quetzal madár ugyanis otthonos, és jelképe az országnak, illetve képmása szerepel a valutákon és a címeren is. Többek között a szabadság szimbóluma is, hiszen fogságban megöli magát. Az már kérdéses, hogy hogyan teszi, vagy milyen feljegyzések vannak erről és pontos okairól. Más részről pedig egy legenda szerint, a quetzal az egyik maja királynak volt az állandó kísérője. Az indián mitológiában pedig, a teremtő istenhez kötődik. Szóval madarunk méltán fészkelheti be magát a most következő cikkembe J



QUETZAL (Pharomachrus mocinno)
Madarunk rendszertani besorolása szempontjából: A madarak osztályába atrogonalakúak (Trogoniformes) rendjébe és a trogonfélék (Trogonidae) családjába tartozófaj. (Bár a Pharomachrus nemnek minden faját kvézálnak szokták nevezni, a legtöbbször aPharomachrus mocinno fajt értik alatta.
Megtalálható ez a faj Guetamalában, Mexikóban, Costa Ricában, Salvadorban, Honduras területén és Nicaraguában.
Táplálkozását tekintve elfogyaszt rovarokat, békákat és gyümölcsöket is.
A fészkét általában rohadó fákba vájja ki, de ugyanúgy részesíti előnyben a természetes mélyedéseket is. De alkalomadtán hangyák és darazsak fészkét is felhasználja, és össze köti a kellemest a hasznossal, hiszen akkor előtte elfogyasztja az ott található lárvákat is. Általában 2-5 fehér színű vagy világos tojást tojik, amelyek majdhogynem gömb alakúak. 2-3 hétig költ és a kirepülésre 2-3.5 héttel később már sor kerül. Mind a két szülő gondoskodik a fiókákról.
A képeken láthatjuk, hogy egy nem kis esztétikai szépséget nyújtó madárról van itt szó. És emellett színjátszó tollazata még különlegesebbé teszi, ugyanis a nappali fény változásai szerint hol zöldnek, hol pedig kéknek tűnik.

Gregtől várok még információkat és érdekességeket a madárról, hátha halott kint valamit a helyiektől, vagy esetleg tudna még valami érdekességgel szolgálni a számunkra!

2010. szeptember 21., kedd

Kúszógéb vagy szemforgató hal (Periophthalmus barbarus)

SZEMFORGATÓ HAL vagy KÚSZÓGÉB (Periophthalmus barbarus)

Egy kis bevezető: DAVID ATTENBOROUGH:  AZ ÉLET A FÖLDÖN című könyvéből:
..Az élet történetének egyik kulcsfontosságú epizódjára mintegy 330 millió évvel ezelőtt került sor, egy édesvízi mocsárban, amikor a halak elkezdtek kimászni a vízből. 
Ezek az állatok voltak az első szárazföldre települt gerincesek. Ahhoz, hogy ezt a határt átléphessék, az első szárazföldi gerinctelenekhez hasonlóan két problémát kellett megoldaniuk: egyrészt, hogy hogyan mozogjanak a szárazföldön; másrészt, hogy hogyan vegyenek fel oxigént a levegőből. 
Van egy ma is élő hal, amelynek sikerült mindkét problémát megoldania - ez  kúszógéb vagy szemforgató hal…

Ez a különleges halfaj, Afrika körüli trópusi és szubtrópusi vizeiben, az Indiai óceánban és keletre Indonéziáig és Ausztráliáig megtalálható. Igen gyakori jelenségek a mangroove mocsarakban, hiszen ők azon ritka fajhoz tartoznak, akik könnyen feltalálják magukat a szárazföldön is. Élőhelyükből kiindulva annyira nem veszélyeztetett faj, hiszen gazdasági hasznuk nincs és az élőhelyük is kevésbé veszélyeztetett. Több fajuk ismert!!!
Dülledt szemekkel rendelkezik, amelyet egy vastag, de átlátszó bőrréteg véd. Nagy látószöget fog ezzel be, és vehetjük úgy hogy négy szeme van belső szerkezete miatt, amivel a víz alatt és a szárazföldön is élesen lát.  Izmos és meghosszabbodott mellúszóit lábként is használja, amellyel képes akár 60 cm-t is ugrani (!!!!!!!!)
Ezekkel a „lábakkal” képes az iszaprétegen csúszkálni vagy a mangroove gyökereken felmászni táplálék után kutatva. A szárazföldön úgy képesek megmaradni, hogy vizet tart a szájában és fejének forgatásával átöblögeti. Kevés oxigént a bőrén keresztül is fel tud venni. Viszont ezek a lehetőségek korlátozottak számára. Perceken belül újra vissza kell térniük a vízbe, hogy benedvesítsék a bőrüket és vizet raktározzanak el ismét a szájukban Ahogy veszélyforrásra lesznek figyelmesek, tüstént visszaugranak a biztonságot jelentő vízbe. A nagyobb fajok táplálékául a kisebb rovarok, rákok, kis halak és gerinctelenek szolgáltatják, míg a kisebb fajokét pedig algák és apróbb vízi állatok.
Ívási időszakukat tekintve májustól júliusig tart. A nőstény több száz ikrát helyezhet el a hím üregébe. A kikelés általában 2 és 3 hét között mozog.

Íme pár videó különböző fajokról:

2010. szeptember 19., vasárnap

Óriáscincér ( Titanus giganteus)

ÓRIÁSCINCÉR ( Titanus gigantesus)

Szép napot mindenkinek J Pár napot sajnos ki kellett hagynom az irogárásból…de addig is gyűjtögettem az ötleteket, hogy ki, milyen érdekes állattal találkozott eddig és úgy döntöttem , hogy rovarról még úgysem írtam, úgyhogy, most sort is kerítek rá J

 Az óriáscincér azért került ide többek között, mert ez a ma ismert legnagyobb bogár faj és ennek ellenére alig tudunk róla valamit is. Nagyjából 15 cm-re nő meg, de találtak már egy rekordert is, aki 16.7 cm-es volt. Dél Amerikában élnek. Annó nagyon nehéz volt „összefutni” velük, de miután már higanygőzös lámpát használnak az őserdők melletti településeken, bele bele lehet futni egy-egy szép hímpéldányba is. A nőstények viszont nem igazán kerülnek gyűjtőüvegbe, így életmódjukról csak találgatások folynak. Az óriáscicncér biológiájáról szinte semmit sem lehet tudni, lárvája és bábja pedig ismeretlen.





Ha valaki azóta több információval rendelkezne e különös élőlényről, azt szívesen venném, ha megosztaná velünk is :)

2010. szeptember 15., szerda

Ugrónyúl (Pedetes capensis)

UGRÓNYÚL (Pedetes capensis) avagy törzsi nevén: Okandiba


Szép napot mindenkinek! Ma is egy különleges állat leírására kerül sor J Mai „áldozatunk” sorra kerülésénél két szempont dominált nálam. Az egyik a kinézete. Félreértés ne essék, szerintem gyönyörű, de olyan kicsit, mintha egy kenguru kopulált volna egy nyúlba. Ezt már elképzelnem is nehéz J A másik, pedig a természetben megfigyelhető azon ügyeskedése, ahogy az alvó helyet elkészíti magának. Lentebb majd lesz róla szó. Azt hiszem Ugrónyulunknak itt van a helye köztünk J

Az ugrónyúl (Pedetes capensis) az emlősök (Mammalia) osztályába a rágcsálók(Rodentia) rendjébe a ugrónyúlfélék (Pedetidae) családjába egyetlen nem és faj tartozik. Az állat neve némileg megtévesztő, ugyanis nem áll rokonságban a valódi nyulakkal.
Elterjedtek a varázslatos Kenya és Tanzánia perem területein, Angola, Zambia, Zimbabwe dél részein, Botswana, Namíbia, Dél- Afrikai köztársaság.
Főként a nyílt síkságokat, ligetes, és erdős szavannákat és bozótosokat kedveli.
Aktivitását tekintve éjjeli állat, tehát a nappalt egy bonyolult kiépítésű, föld alatti kotorékban tölti. Mielőtt onnan előmerészkedne, figyelmesen végigkémleli a tájat, hogy nincs e fenyegető veszély-e a közelben. Ha úgy „ítéli”, hogy szabad a pálya, akkor nyugodtan szökdécsel két erős hátsó lábain és élelem után kutat. .Veszély esetén hatalmasakat ugorva, (2-8m-t!!!!!!!!!!!!!) tűnik el üldözője szeme elől.
Táplálkozását tekintve növényevő (Herbivora: növényevő) tehát leveleket,főféléket rágcsál, de alkalmanként rovarokat is elfogyaszt. Kedvenc csemegéjének számít a sáska.
A magányos életet kedveli, olykor kisebb családi csoportok is előfordulnak. Táplálkozásukkor 20-30 állat is összeállhat. A csoportos táplálkozásnak a nagy előnye, hogy ilyenkor a figyelem több egyedre osztódik, tehát eredményesebben tudnak figyelni a táplálkozáskor oly kiszolgáltatott helyzetükben.
Az alvó helyük kiépítésére visszatérve:  Ez a föld alatti kotorék, olykor 10 vagy 12 egymáshoz kapcsolódó folyosóból is állhat, amelyeknek hossza elérheti a 40 métert is (!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!) Ugrónyulunk alvási pozíciója, az előrenyújtott hosszú lábai és a közé behajtott fej. Hosszú farkát ilyenkor a teste köré tekeri. 
80 napig vemhesek, majd világra hozzák 1-3 utódjukat. A picik 45 napig szopnak, de már 2 naposan tudnak ugrani (!!!!!!!!!!!!!!!)
Az ivarérettséget 1 évesen érik el.

Egy videó Ugrónyulunkról:


2010. szeptember 14., kedd

Méhészborz (Mellivora capensis)


MÉHÉSZBORZ ( Mellivora capensis)

Jambo!
A csodálatos Amazonasi tündérrózsa után most egy állatról szeretnék kis bejegyzést írni Nektek. A méhészborz álljon most a porondon, aki szintén kiérdemelte helyét blogomban :)

A méhészborz (Mellivora capensis) az emlősök (Mammalia) osztályába a Ragadozók(Carnivora) rendjébe a menyétfélék családjába és a Mellivorinae alcsaládja tartozó Mellivoranem egyetlen faja. Állatunk Afrika sok területén honos, illetve Ázsia déli és nyugati területein. 6-7 hónapig vemhes, majd általában egy utódot hoz létre, nagy ritkán kettőt. Az anyjuk egy évig nevelik őket. Éjszakai életmódot folytat. Mindenevő, tehát elfogyaszt rovarokat, vadgyümölcsöket, tojásokat. De ami miatt is helyett kapott nálunk, az különleges eledelének megszerzési módja miatt van, ugyanis kedvenc eledele a lépes méz, amit a vadméhek lárvái termelnek. A vadméhek ezt persze nem hagyják szó nélkül és vadul védelmezik is a kast, de Hősünk bőre és bundája vastag, így nem igazán zavartatja magát a furkálódó méhektől. 
Ami pedig az érdekesség, az a szoros együttműködése a méhkalauz madárral, aki elvezeti őt kedvenc táplálékához. Miután a méhészborz kellően belakmározott, átengedi a terepet a madárnak, ugyanis madarunk méhlárvákkal és méhviasszal táplálkozik. Ez a madár, nemcsak a méhészborz partnere, általában sok mézevő állattal együtt szokott működni. Az emberekkel is. 


És egy kis videó az állatról:








2010. szeptember 13., hétfő

Amazonasi tündérrózsa (Victoria amazonica)

AMAZONASI TÜNDÉRRÓZSA (Victoria amazonica)



Szép napot mindenkinek! 
Úgy érzem az időjárásunkban egy felmelegedési időszak vette kezdetét Szeretjük az életet adó esőt is, de most jobban szeretjük a napsütést. 
Ámdebár ahogy egy szuahéli közmondás tartja: "Nincs rossz idő, mert az időjárás maga: gyönyörű." 

A mai alkalommal Amazóniába kalauzolnálak el benneteket, ahol a csodálatos Amazonasi tündérrózsa virágzik. Megtekinthető a budapesti Füvészkertben. (lásd: jobb felső kép)







Ez a csodálatos növény az Amazonas csendesebb vizein fedezhető fel. A körülbelül 2 méter mély, sekélyebb vizeket részesíti előnyben. Első ránézésre egy hatalmas tányérra hasonlít, aminek szélei felfelé hajlanak. Ennek átmérője 2 méter is lehet, ami hatalmasnak számít. Teherbírása is meglepő. 

Körülbelül 50 kg-ig megtart bármit ami rátelepszik. (Na én ezért nem másztam rá (a szerk))
Ha megtudnánk fordítani növényünket, akkor az alján láthatnánk, hogy kiálló és többszörös haránt erekkel összekötött erek merevítik ki, amik levegőt is tartalmaznak. Ezeket félelmetes tüskék védik az őket megcsócsáló állatok ellen. Mindaddig a levél felszíne sima, gumiszerű.
Ehhez a hatalmas levélhez hatalmas virág is jár természetesen, amely fehér, és elérheti az átmérője a 35 cm-t is. Éjszaka nyílik és egész este így is marad, ananász illatot árasztva magából, amit a szél messzi tájakig elvisz. Ha eljön a virradat, akkor a virág becsukódik és a víz alá süllyed, majd este a kinyílás és illatozás újra kezdetét veszi. A virágok sajnos csak három napig pompáznak, de ez idő alatt színüket változtatják a fehértől a rózsaszín árnyalaton át a pirosig.
A termése is figyelemre méltó a növénynek. Gyermekfej nagyságú és 400 magot is tartalmazhat. A víz alatt érlelődik, és miután beérik, szétesik, és a magok a felszínre jutnak ahol nagy távolságra is képesek eljutni.

Hatalmas növény létére, viszonylag gyorsan fejlődik. 4-5 hónap alatt a magból egészen eljut a kifejlett, csodaszép, illatozó növény állapotáig.

És íme egy kis videó is a növényről:

2010. szeptember 12., vasárnap

Észak-amerikai kúszósül (Erethizon dorsatum)

ÉSZAK-AMERIKAI KÚSZÓSÜL avagy más néven az URZON

Szép napot mindenkinek!
Ígéretemhez híven, most a kúszósülről lesz szó. Engem sikerült teljesen rabul ejtenie. Sőt mi több, találkoztam is kettővel azóta, akik sajnálatos körülmények között aztán el is pusztultak. Az élmény annyira elragadott, hogy erősen gondolkodóba ejtett, hogy állatkerti állatgondozó szakképzésem diplomamunkáját belőlük írjam-e. Aztán végülis az óriás hangyászt választottam, de ez az állatka KOMOLY dillemát okozott. 


De lássuk most, hogy pontosan miről is van szó :)

Az Észak-amerikában élő Észak-amerikai kúszósül vagy más néven az Urzon (szerintem sokkal hangzatosabb :P) taxonomiai szempontból a következőképpen sorolható be: 
az emlősök osztályán belül a rágcsálók rendjéhez tartozik, ezen belül pedig a sünalkatúak alrendjéhez és a kúszósülfélék családjához tartozó Erethizon egyetlen faja.
Elterjedtek többek között Észak-Amerika erdős területein, illetve Kelet-Alaszkától Újfundlandig, de délen Észak-Mexikótól Tennessee államig is sokfelé megtalálható.
Éjszakai életmódot folytat. Legszívesebben a fák csúcsán tanyázik. Tápláléka fakéreg, rügyek, magok, fenyőtűk, levelek.
17 évig  él legfeljebb.
A párzása nagyon különlegesnek mondható, amire egyetlen másik fajnál sincs példa. A nőstényhez lassan közelítő hím messziről (akár lehet ez két méteres távolság is) levizeli a nőstényt. Ha a nőstény ezt az udvarlást valamilyen oknál fogva nem találta ezt kielégítőnek, akkor lerázza magáról a vizeletet, és tovább áll. Ha viszont tetszetős volt számára, akkor olyan testhelyzetet vesz fel, ami a hím számára alkalmas a párosodásra.
A sül nőstények szinte kielégíthetetlenek. Igyekeznek a hímeket arra ösztönözni, hogy minél többször és hosszabban pározzanak velük. Aki nem tudja velük a lépést tartani, annak búcsút is intenek :)
Az ivarérettséget 1.5-2.5 éves korban érik el. A párzási időszak októbertől decemberig tart. A vemhesség 205-215 napig tart. Majd ennek végén általában 1 utód, de néha 2-3 is világra jön.
A kölykök egy hét elteltével már kiválóan másznak fára.
Vadászik rá meglepő eredményeséggel, a puma, a prérifrkas és a halászvidra is.

Most pedig néhány kis csemege információ "Barátunkkal" kapcsolatban. A párzásukról már ejtettem szót a bevezetéseben, de a különös sóéhségökről még nem.
"A só iránti csillapíthatatlan vágy gyakorta vezeti az urzonokat a szerszámoskamrákba, ahol a fa kéziszerszámoktól a nyergeken át a csizmákig mindent megrágcsálnak, amin az emberi izzadtság révén só rakódhatott le. (A vízpermetet nem szeretik, ezért slaggal könnyen elijeszthetők). A furnérlemezek közti ragasztóréteg eléréséért például nagy rágóteljesítményre hajlandóak, s mivel sajnos kedvvel kalandoznak ki a felsózott országutakra is, emiatt sokan lelik halálukat az aszfalton." (http://zklusa.blogter.hu/83794/de_mi_az_a_porcupine)

Szegény urzon Barátunk hasznos állat, mint utólag kiderült. De hogy miről is van szó pontosan és hogy ez hogyan is történhetett?
Íme:
"Az urzonok a telet úgy vészelik át, hogy egy kiválasztott fát az élő kambiumrétegig lecsupaszítanak. A kéreg nélküli fák (elsősorban a sülök által leginkább kedvelt fenyőfélék) deformálódnak vagy elpusztulnak – és ha életben is maradnak, könnyebben esnek ellenséges rovarok vagy fertőzések áldozatává. A tüskés kéreggyilkosok nem kímélik a díszfákat, a gyümölcsfákat, az édes kukoricát, a lucernát és a kisebb gabonanövényeket sem.  S hiába állnak át tavasztól őszig "diétára" (hajtások, levelek, gombák, zöldségek, gyümölcsök fogyasztására), a kertekre és az erdőkre komoly veszedelmet jelentő állatként tekintenek rájuk. A múlt század negyvenes-ötvenes éveiben az erdőgazdálkodók és fafeldolgozók megélhetésük érdekében az urzonok szervezett megmérgezését népszerűsítették. Egyetlen állam sem gondolta úgy, hogy védeni kellene őket, sőt, néhol  egyenesen a jogrend része a sülök legális vadászata. Montanában a "gondoskodást nem igénylő", Idahoban a "nem védett" fajok felsorolása kezdődik a porcupine-nal, szabad utat biztosítva arra, hogy bárki, bárhol, bármennyi urzonnal végezzen. Szerencsére egyáltaslán nem terjedt el a vadászatuk, és a puskások vérengzés helyett kedvtelve nézegetik a mókásan kacsázó"disznócskákat" az erdei aljnövényzetben. A sülök kézre kerítését acél lábcsapdák és sóval teli ruhával működő nagy ketrecek segítik. Ha elfogsz egyet, és el akarod távolítani a területedről, legalább 25 mérföldre vidd, mert közelebbről visszatalál.
Csakhogy van az éremnek egy másik oldala is. Amióta a porcupine-populáció aggasztó csökkenésnek indult néhány északi államban, rögtön felfedezték a biológusok, hogy a fapusztítás ellenére a sülök ökológiai jelentősége mégiscsak nagy. Az általuk "szétmarcangolt" fatörzsek lehulló darabjai az őzek, nyulak és jávorszarvasok fontos téli táplálékforrását jelentik. A kéregtelenítés nyomán elszaporodó rovarok a harkályokat teszik boldoggá. Az elpusztított fák helyén megerősödő aljnövényzet számos kistestű állatnak ad otthont. S végül, az urzon kártékony növényeket is elropogtat, mint például a fenyők nagy ellenségét, a fagyöngyöt.  
A vadon élő állatok szakértői tanácstalanul állnak azelőtt, hogy hatalmas területekről szinte teljesen visszahúzódtak a kúszósülök. A szelídebb vélekedés szerint csak egy kelet-nyugati választóvonal mentén költöztek át a "keleti oldalra", mások azonban ismeretlen betegségre, az urzonölő pumák elszaporodására, tömeges pusztításra vagy ezek kombinációira gyanakszanak. Arra figyelmeztetnek, hogy a kihaláshoz vezető útnak nem az utolsó egyed a dramaturgiai kulcspontja, hanem a populáció létszámának akkora csökkenése, ahonnan már nem állítható helyre egy minimális közösség mérete. 

És itt lép be az érem harmadik oldala. Az érintettek elmodása szerint alapos és kiterjedt kutatások tisztázhatnák azt, hogy mi is történik a sündisznóval keresztezett koalákra emlékeztető kedves rágcsálókkal. Csakhogy nagyon nehéz forrást szerezni egy "nem védett", "gondoskodást nem igénylő" faj vizsgálatához, mert az amúgyis korlátozott kutatási pénzek szívesebben áramlanak a nagy médiafigyelmet kapó, attraktív fajok ( a high-profile charismatic megafauna) vizsgálatára. Az urzonoknak a medvék, a szarvasok, a vadjuhok és a farkasok árnyékából kellene kitörniük, mind a 30 ezer tüskéjükkel. "

2010. szeptember 11., szombat

Cesar Millan

Szép napot mindenkinek!
Engedjétek meg, hogy az első cikk bejegyzésem ne tartozzon olyannyira szorosan a főprofilunkhoz, hiszen elsőként nem egy különleges, vagy érdekes állatot szeretnék bemutatni, hanem egy csodálatos embert, aki munkásságával sok mindent már letett az asztalra. Cesar Millan előtt szeretnék tisztelegni, akit a National Geographic csatornán láthatunk "a csodálatos kutyadoki, avagy a kutyákkal suttogó" című műsorban.
Mikor először volt hozzá szerencsém Lejláéknál, megdöbbentett amit láttam, és mondhatni: később tapasztalani a műsorban látottakat.
Cesarnak különlegessége számomra abban is rejlik, hogy nem csupán a kutyákról való tudása és hozzájuk értése lenyűgöző, hanem az, ahogy az emberekkel is bánik. Valahogy átjön a kisugárzása a képernyőn. Egyszerűen lehengerlő.
Idelinkeltem az előadását, amit mindenkinek melegen ajánlok megtekintésre, főleg a kutyatartóknak. Minden szempontból nagyon hasznos ezt figyelmesen végignézni, hiszen ezáltal egy harmonikus kapcsolatot tudunk kialakítani kutyánkkal, ami számára és a gazdinak is örömteli perceket tud okozni.

ui: érdekes hogy a műsort követően figyelemmel kezdtem kísérni az előttem haladó kutyasétáltatókat, és egy kérdés merült fel bennem:
KI SÉTÁLTAT KIT???

A link:
http://www.kedvencwebshop.hu/?cesar-millan-a-kutyakkal-suttogo-kutyas-videosorozat,355

Itt magyar felirattal megtalálhatod a teljes műsort!

Beköszöntő!

Szép napot mindenkinek!
Ez a blog egy kedves barátunk ötlete és munkája alapján valósulhatott meg, aki várhatóan szintén részt vesz majd idejéhez mérten a blogolásban, hiszen ő maga is szeret természetbúvárkodni. 
Egy ideje használtam már a fb. közösségi oldalt, hogy minél több emberrel megoszthassam azokat a csodálatos élőlényeket, akiket időről időre megtalálok az interneten, vagy a könyveimben. Sokszor ismertebb állatokról is meg lehet tudni érdekességeket, amit esetleg nem is gondolt volna az ember.
 De a Földön nemcsak különleges állatok, hanem növények is vannak szép számmal, amiket szintén majd szeretnék megosztani a Nagyérdeművel. Örülnék ha a bejegyzésekhez kommentek vagy javaslatok is érkeznének, amivel erősítenénk a blog hatásfokát, na és persze nem beszélve a tudás bázisról. Lejla mellett van még két szerkesztőtársam és egyben jó barátaim is. Greg és Edina, akik majd mesélnek magukról Nekik előre is köszönöm a munkát és utólag a csatlakozást :)
A Blog megalakulását még egyszer szeretném megköszönni Lejlának, aki nélkül ez a blog ma nem indulhatott volna útnak...de tényleg!!!!